Peter'sblog

Ma reggel, ahogy a vonatom megérkezett, leszálltam és azonnal rohantam a helyijárathoz, hogy időben beérjek az órámra. Útközben eszenbe jutott, hogy elég gyakran utazok a helyijátarrtal, bérletet kéne venni.
hát vettem is, csak, mikor sorban álltam, beállt a busz(kb 4 méterre a pénztártól). Na igen mehetne gyorsabban a sor, dúltam magamban, de elérkezett az én pillanatom: EGYDIÁKBÉRLETETHAVITKÉREMSIESSEN A pénztáros megértő volt és sietett ennek örültem is, szerencsére nem bonyolítják túl, szép kerek szám az összeg így gyorsan ment a kifizetés is.
oké.... pénz elrak... pipa, pénztárca elrak...pipa, megszaporázni a lépteinket, megcélozva a legközelebbi buszajtót...folyamatban.
Útközben valami furcsa zaj ütötte meg a fülemet. Ó igen a jó öreg berregő hang ami az ajtózárást előzi meg.
(Vérnyomás, és adrenalinszint a pofátlanság határán.)
Ahogy elértem az ajtót, már olyan mozgássorozaton voltam túl, ami egy olimpiai magasugró menedszernek már tetszene, és azonnal vinne az olimpiára, na mindegy.
Elrugaszkodtam.
Ahogy a levegő elsüvített a fülem mellett, a reggeli vonatfüttyök és az "emberek álmos megjegyzései a buszokra és a közlekedésre" kicsit körülnéztem.
Egy kedves öregbácsi, látva szándékomat ijedten próbált hátrébbmenni, utat engedve nekem, ő kicsit balra lépett. Pont szemben velem, egy pirossapkás lány, a fejzedőjén FCBarcelona logo, ezaz! nembiztos, hogy nekem, de ő is szurkol. Jobbra pedig két (figyelem! a következő szó sokak nyugalmát megzavarhatja) "plázacica" mesélt egymásnak egyszerre! érdekfeszítő történeteket. Így, szépen fordítottam a fejemet és repültem a sárga Ikaruszcsoda belsejébe.
A táskám mögött kb (nemláttam de szerintem...) 5cm-re csukódott össze az ajtó.
Az öregbácsika mosollyal nyugtázta az érkezésem (szerintem benne is legalább annyi adrenalin és feszültség gyűlt fel), a pirossapkás lány csak nézett maga elé bambán, a másik két lány pedig folytatta mindennapos, de fontos tárgyalását.
köszönöm a figyelmet